Forróság

Teljes csönd és némaság lenne körülöttünk, ha nem lennének itt a gyerekek a Kenderzsupp táborában. Senki nem jár erre, senki nem mozdul, nem is csoda, kint a levegő helyét átvette a forróság. Forrásponton az oxigén. A tóparton a kacsák behúzódtak egy fa alá, eszük ágában sincs a vízbe, a pocsolyává fülledt tóba menni.

A légkondicionálás nélküli, 30 fokos irodában nagyon nehéz ilyenkor kreatív munkát végezni. Telefonálni, ajánlatkérési felhívást írni, összehangolni dátumokat, embereket - és alkudozni. Túl tesszük magunkat rajta, kihúzzuk valahogy a hátralévő pár napot. Utána könnyebb lesz, reméljük, és a feladatokkal is a végére érünk.

Bejelölések és rajongók (Seth Godin)

(Alig pár hete kezdtem el építgetni Facebook-oldalunkat, amikor Seth Godin blogjáról a következő hírlevelet kaptam. Megérte lefordítani és megosztani.)

Egy jó lelkész eléri, hogy a gyülekezet 70%-a magas adományt dobjon a perselybe vasárnap.

Egy igazán profi tini banda rajongóinak 20%-a vesz arcképes pólót vagy más cuccot, amit a zenekar tagjai dedikáltak.

Egy jó utcazenész gitártokjába a sétálók 10%-a dob pénzt.

A termékbemutatók előadói a régi szép időkben 2%-nyi eladást realizáltak egy nap alatt.

Egy blogger örülhet, ha olvasóinak 2%-a meg is veszi a később a bejegyzéseiből kiadott könyvet.

Egy twitter felhasználó, akinek több ezer rajongója van, boldog, ha ezerből egy valaki ráklikkel a honlapjának a linkjére és ott vesz is valamit.

A bejelölések, a barátok és a találatok gyorsan nőnek, miközben nem igényel elkötelezettséget. Pedig az elkötelezettség kialakulása a megtérülése a befektetett munkánknak. Az igazi nehézség elkötelezettséggel az, hogy rémisztő (mindkét félnek). És a közösségi oldalakon rendkívül könnyű elkerülni. Csak rákattintunk és kész.

Van egy lényeges különbség, egy igazán nagy eltérés a virtuális kapcsolat és a közvetlen emberi kapcsolat között. Minél gyorsabban száguld egy vonat, annál kevésbé érdemes kihajolni az ablakán és kiintegetni a peronon állóknak. Észre sem veszik, ha mégis megpróbálod. Ha csak arra törekszel, hogy nőjön a bejelölések száma, nem valószínű, hogy megkapod azt a figyelmet, amit amúgy megérdemelnél.

Szünet?

Két hétig meg sem fordítottuk a táblát a főbejáratnál, így messziről is látni lehetett: zárva vagyunk. Sokan, akikkel ez alatt az idő alatt összefutottam, meglepődve kérdezték, miért nem vagyok szabin. Úgy tűnik, ez is egy olyan dolog, amit mi kezdtünk el, mindenkinek el kellett mondani, hogy leltározunk, karbantartási munkákat végzünk, takarítunk.

Nem csak nekünk, a köz alkalmazottainak, vagy csak a sima munkavállalóknak kell pihenni, felkészülni és erőt gyűjteni a munka folytatására. Az intézménynek is kell egy kis időt adni ugyanerre.

Szabadkoznom kell ugyanakkor az első ilyen szünet miatt. Csak a legkisebb, csak az általunk is elvégezhető munkákat sikerült megcsinálni. Szerettük volna felcsiszoltatni a parkettát, kisfestetni az intézmény többi helyiségét is, esetleg a balesetveszélyes lépcsővel is érdemes lett volna valamit kezdeni. De sajnos például a beázásokkal sem történt semmi, ugyanúgy ázunk mindenhol, ahol korábban is, egy-egy nagyobb esőnél.

De sikerült egy nagyobb takarítást megcsinálni, sikerült leltározni, és a színpadra is felkerült a műanyagpadló. Ennek is örülünk, ez is előrelépés, még ha kicsi is.

Jövő héten folytatjuk, ahol a hónap elején abbahagytuk.

Az a bizonyos kokárda

Rendezvényszervezés szempontjából mindig is az egyik legtöbb kihívást tartalmazó feladat a nemzeti ünnepek programjaink összeállítása volt. Újat mondani arról, amiről szinte lehetetlen újat mondani. Iskolásként, már kisdobosként is az április 4-ék, de később gimnáziumban is, kínok kínja volt az Ünnep, amit csak azért tűrt mindenki, mert aznap hamarabb hazamehetett. Ma már sejtem a tanárok küzdelmeit, amit a műsor összeállításakor élhettek át.

Csak egy ellenpélda volt, az egyik gimnáziumi magyartanár versekből, dalokból, Illés-számokból egy olyan 56-os megemlékezést készített, hogy a végén döbbent csend fogadta.

Mit és hogyan lehet elmondani hát március 15-ről? Csak a szokásosat kokárdástúl, petőfistűl, vagy tudunk-e találni valami újat, valami olyan üzenetet, ami magunkkal vihető a munkahelyre, a hétköznapjainkba is? Augusztus 20-a az igazán kemény dió. Mi marad ezen a nyárvégi bágyadt napon, ha kivesszük a tüzijátékot? Utcabál, kirakodóvásár, jobb esetben Szent István. Elég-e ennyi? Szerencsénkre október 23-a a maga súlyával könnyebb, hiszen az az emléknap még rengeteg dilemmát, feltáratlan titkokat hord magában – ami nekünk, rendezvényszervezőknek, hogy úgy mondjam, jól jön.

Nemzeti ünnepeink megünneplése kellene a leginkább magától értetődő dolog legyen. Fél órára, órára megállni, és visszapillantani. És elmondani, tudatosítani magunkban, magunknak, évről évre ugyanazt. Egyszerűen, szépen, nem félve attól, hogy valaki rajta kap minket valami illetlenségen.

Törzsgyökeres

Gyakran hallom, hogy az lesz majd igazán nagy áttörés, ha az Északi-lakótelepiek is a Művelődési Házba fognak járni. Elképzeltem már magam párszor, ahogy hónapokat töltök azzal, hogy kiszolgáljam az ő igényeiket, olyan kínálattal, olyan programcsomaggal és arculattal állok elő, minek eredményeképpen sorban állnak ajtajaink előtt azok a bizonyos Északi-lakótelepiek.

És akkor döbbennék rá: az öregfaluból nem jár hozzánk senki. Nosza, érjük el, hogy ők is járjanak hozzánk!

Aki arra törekszik, hogy mindenkit a saját csapatában tudjon, előbb-utóbb rá fog döbbenni: senki sem maradt a csapatában. Nem szolgálhatjuk ki mindenkinek az igényeit, nem felelhetünk meg mindenki elvárásának. Egyrészt képtelenség, másrészt miközben erre koncentrálunk, elvész a lényeg.

Egy intézményvezető törzsi vezető is. Ki kell alakítsa és fenn kell tartsa azt a közösséget, amely, mint egy törzs, szerveződik az intézmény köré. Van erre egy szép magyar szó is: törzsközönség. Csak akkor tudunk ilyent kialakítani, ha vannak olyanok is, akik nem tartoznak ide. Törzsünk tagjai kivételes helyzetben vannak, csak ők férnek a törzsi asztal köré, a totemoszlopot csak ők ülhetik körbe, a tűz körül is csak ők ugrálhatnak.

És akkor intézzük jól a dolgot, ha ezenközben a bokrok árnyékából irigyekdve figyelnek minket más törzsek tagjai is.

A sajtó hatalmáról

És hogy mekkora (vélt?!) hatalma van a mai napig az írott sajtónak, mégpedig egy kicsi, regionális lapnak.

Hétfő reggel komoly izgalmak lettek úrrá rajtunk, a Dunántúli Napló sajnos azt az információt hozta le, hogy a szobrásztábor megnyitója, a kiállítás megnyitója vasárnap lezajlott.

Persze csak sejtés, de valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha megjegyezzük, emiatt voltak olyan kevesen hétfő délután.A sajtó hatalma még mindig nagy, a nyomtatotté is: sokan még mindig nem olvassák ezt a blogot.

Szobrok, alkotók és befogadók

Mitől lesz egy, még csak nem is egy szűk csoport, hanem egy zárt társaság, zárt körben folytatott programja, amelyet hitvallásuk szerint a nyilvánosság számára űznek – a közönségé?
A szobrásztábor kapcsán gondolkodtam el ezen. Mert rendben, vannak kézzel fogható alkotások, a tábor végén, nevezetesen a szobrok, amelyek kikerülnek három helyszínre – a plébániatemplomhoz, az újtemetőbe és a település pécsi bejáratához. De ezeket elvileg elkészíthetnék máshol is. Az meg elég kevés érv, hogy érezzék jól magukat nálunk. Persze érezzék, semmi akadálya, ettől azonban továbbra is egy zártkörű programról beszélünk.
Az egyik ilyen jó elem a kiállítás, ami kíséri a programot. Az összes művész elhozta 3-5 művét, amit az érdeklődők megtekinthetnek. Jó lett volna azonban a tábornak abba a különleges, kívülálló számára legalábbis érdekes, hangulatába beavatni, ami az alkotás mítosza köré gyűlik. Szervezett látogatások, az online jelenlét akármilyen formája, délelőtti alkotópercek gyerekeknek, ésatöbbi ésatöbbi.
Legalább lesz min dolgozni jövőre is.